Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ellophatod valakinek az aranyóráját és visszaadhatod megint. Ellophatod a pénzét és megtérítheted a kárt. Csak egyvalami van, amit nem téríthetsz meg soha. Ez az idő. Ha valakinek ellopod az idejét. Ha megvárakoztatsz valakit. Ez olyan, mintha ellopnál ennyi meg ennyi időt valakinek az életéből. Nem térítheted meg soha. Az idő az ember legnagyobb és legfontosabb kincse. Ellophatod valakinek a lovát és visszaadhatod megint. Mindenét ellophatod és megtérítheted. Csak az ellopott időt nem lehet megtéríteni soha. A várakozásban eltöltött időt semmi földi hatalom nem hozhatja vissza. Nincs, elveszett, vége. Örökre elveszett.

Wass Albert


 

/In/ Fúzió

     Mozdulatlanul fekszem az ágyban.Fölöttem öblös üveg függ,melyből kövér cseppek csobbannak ütemesen,vékony átlátszó csövön,mozdulatlan karomba..Az agyam tompa.Gondolataim csaponganak.Izületek,izmok halk dobbanással adják tudtomra,hogy idegen anyag keveredik nyugtalan véremmel.

A kórterem szaga áporodott.Beteg testek fáradt,lázas lehelete járja át a levegőt,mint megannyi apró,játékos kór.A mellettem fekvőt az elmúlt kilenc évtized mindenható vasfogai mélyen rágják,kíméletlenűl,becstelenűl,az élet üde frissességéből fanyar gúnyt űzve.Nehezen kapkodja a levegőt,tüdeje ólmos pumpaként vonaglik.Valószerűtlenűl világos lábszárai kivillannak a takaró alól,a fájdalom emelgeti,bambán,ütemtelenűl.

Kegyes a sors?Miért jut eszembe az elmúlás a porosodás láttán,hiszen a megfáradt testet körbelengi a mélysötét elmúlás.Még ad egy-egy lüktetésnyi időt,miközben már lejti ördögi táncát.Földszagu leheletét árassza,vad álkapcsait vicsorgatva.

Játszik a tragédia a komédiával.Vajon ez is földszagu,földleheletű ellentétpáros?Hogy a komédia a tragédiában oldódik fel?Másképpen:ez az örök és mindenható feloldódás!A tégely,melyben eggyé válik a nemeslélek a gonosszal,a rút a széppel,a vidám a szomorúval.Csupán a lélek emelkedhet felül,vagy inkább kívűl a tégelyi haramiatáncon.

Itt azért egy pillanatra érdemes megállni.Az előbbi logika mentén haladva a lélek tehát nem lehet jó,rossz,rút,fájdalmas,vagy éppen szép.No,de hagyjuk a lelkeket békességgel egyesülni az örökkévalósággal.A világ rendje ettől azért lazábbra is vehető,mert az idő mértékegysége e tekintetben,nyulfarknyi.A szemközti már túl van a nyulfarknyi időn.Az időanyó már nem csóválja,csak lomposan húzza maga után.Néha megfordúl,hogy gyakoroljon e kíméletet,eléggé megfáradt már,vagy ahogy éppen kedve tartja.Készül a FÚZIÓRA.A nagy hólabda szilánkokra esve lassan hömpölyög a szakadék széle felé.A fény és a sötét rövidesen fúzióra lép.

Kint a piszkosszürke felhőkből,reménytelenűl szóródik a márciusi havaseső a klinika szomorú parkjára.

Kiss Dániel



 

TAVASZI SZERELEM - A DEPRESSZIÓ
   HATÉKONY ELLENSZERE

Úgy tartják, a tavasz kedvez a szerelmi láng fellobbanásának – és ezzel együtt a téli hónapok okozta depresszív kedélyállapot feloldásának. Hiszen az évnek ebben a szakában, amikor megújul a természet és növekszik a napos órák száma, fogékonyabbak vagyunk a pozitív érzelmekre.

Előfordul, hogy már nem hiszünk benne, és mégis elérkezik a nagybetűs szerelem. Van úgy, hogy első látásra, és olyan váratlanul köszönt ránk, hogy szinte megdermedünk tőle. Nem ritkán azt általunk a "nagy ő"- nek vélt személy varázserejének fogságába estünk, és azt is gondoljuk, hogy mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Vagy mégsem? De mindenképpen vigyáznunk kell rá...

A varázslatos szerelem

Minden gondolatunk körülötte forog, igyekszünk kimenni vele a szabadba, együtt gyönyörködni a megújuló természetben. Szerelmesek vagyunk – és úgy véljük, az év legszebb szakában úszunk a boldogságban. Amikor találkozunk vele, tekintetünk egymásba fonódik, kezünk érintkezik, lázas erőtlenség lesz úrrá rajtunk... Nincs is olyan szó, kifejezné érzelmeink hőfokát. Úgy érezzük, eggyé váltunk, elválaszthatatlanok lettünk, kitaláljuk egymás gondolatát. Meggyőződésünk, hogy szerelmünknek nincs határa, mert leküzd minden akadályt, átszeli a végtelen teret.

Ilyen varázslatos lehet a tavasz, ha eljön a szerelem – amit másoknak is kívánunk, mert azt hisszük, ez az emberi boldogság alfája és ómegája... Hagyjuk, hogy sodorjon az élet, mert úgyis csak ez az érzés uralja. Az állapot, amikor már nincs mit bizonygatni szerelmesünknek, mert csak adni lehet – micsoda békét, nyugalmat jelent! A szerelem varázsütésre mindent átalakít körülöttünk: ragyog a világ egy, a bensőnkben felgyúlt fénytől. Egy komor táj felejthetetlenné és titokzatosan széppé válik, mert ott találkoztunk vele, az igazival. Egy unalmas ember hirtelen rendkívül érdekes, szimpatikus lesz számunkra, mert ő mutatta be a „nagy őt" nekünk. Így komor téli hangulatunk egyszerre vidámmá válik.

Megtaláltuk énünk „másik felét"

Úgy érezzük, a természet újjászületésével együtt mintha mi is másodszor megszülettünk volna. A szerelem új embert faragott belőlünk, kedveset, nagylelkűt, nyugodtat. Mindenkit pozitívan szemlélünk, jónak látunk, mert az élet hirtelen szépnek tűnik fel előttünk, mágikus fényben tündököl. Nincs már különbség testi és a lelki vágyaink között, szédültek vagyunk, és úgy érezzük, mintha egy tündérmese kellős közepébe csöppentünk volna. Nem fáradunk bele a szerelembe, hiszen azt szeretnénk, ha ő folyton csak velünk lenne, hozzánk beszélne, őt hallgathatnánk. Tekintetünkben tükröződik mindaz, amiről csak reméltük, hogy részesei leszünk egy napon. Ezek után úgy érezzük: milyen könnyű szeretni, szinte nyilvánvaló... Hiszen megtaláltuk a rokonlelket, a „másik felünket", mert érzelmeink azonosak, mindenben hasonló az ízlésünk, ugyanazokat a könyveket, filmeket, ételeket szeretjük, ugyanazért a zenéért rajongunk... Mintha mindig ismertük volna egymást, ugyanabban a családban, együtt nőttünk volna fel. Azt hisszük, hogy barátaink először testvéreknek néznek minket, olyan harmóniát sugárzunk. Amikor egyedül vagyunk, félelem tölt el minket: ha ő nem lenne nekünk, már nem tudnánk létezni sem. Amikor csak néhány órára el kell válnunk, az maga a fájdalom, az élet érdektelenné, unalmassá válik számunkra.

Az azonosulni vágyás: előnyök és hátrányok

A szerelemben tehát gyakran megtörténik a csoda: a másikkal való azonosulás érzése. Mintha a szerelmes társ a tükörképünk lenne, saját megszépült énünket látjuk benne, ami felértékeli a kapcsolatot. Olykor mégis úgy tűnik: mindez túl szép ahhoz, hogy velünk megtörténjen... Félünk tőle, hogy valamilyen katasztrófa úgyis elválaszt majd egymástól minket, egyúttal arra gondolunk, hogy azt nem élnénk túl.

Pedig a szerelem vesztét éppen ez az azonosulási vágy okozhatja. A baj úgy lenne elkerülhető, ha ki tudnánk lépni a szerelmesünkkel történő "eggyé válás" gondolata okozta bezártságból. De ha már minden nyitottságunkat elveszítettük, próbáljunk meg változtatni magatartásunkon, akármilyen nehezünkre esik is. Mert meggyőzni magunkat arról, hogy az élet érdektelen őnélküle, hiszen egyek vagyunk vele: lemondást jelent a világ dolgairól mindkét fél számára.

Tudnunk kell, hogy a szerelmi vágy a hiányérzetből fakad, nem pedig a hasonlóságból. A nagy szerelmek ugyanis az újdonságból táplálkoznak, és attól maradnak fenn, hogy a szerelmi partnerek valami minden addigitól eltérőt nyújtanak, sőt, gyakran kiegészítik egymást. Így tehát nem háború, földrengés vagy légi katasztrófa veszélyeztetheti leginkább a szerelmi kapcsolatot, hanem a vágy alattomos elvesztése, az újdonság kielégítetlen igénye miatt. És a lappangó veszély akkor válik valósággá, amikor az egyik szerelmes úgy érzi: elég volt az azonosulásból, jó lenne már "nyitni" a világ felé, másokkal is találkozni, eljárni olyan helyekre, melyeket addig elhanyagolt.

Az egyéniség feladása: tegyünk ellene!

Amikor erőt vesz rajtunk a nagy érzés – el kellene gondolkodnunk rajta, vajon megéri-e saját énünk, szabadságunk egy részét feláldozni szerelmi kapcsolatunk vélt sikeréért. Hiszen amikor az egymásra találás varázsa elmúlik, ez a veszteség kíméletlen reakciót válthat ki bennünk: a vágyat, hogy megszökjünk a szédítő, túlságosan erős érzelem elől. Mindez pedig a korábban véglegesnek tűnő kapcsolat megingásához, majd szakításhoz vezethet. Mert ekkor döbbenünk rá, hogy mennyi mindenben térünk el a partnerünktől... és csak azért mutattunk mást, mert örömöt akartunk szerezni vele. Rájövünk, hogy az ízlésünk sem annyira hasonló, mint azt korábban hittük, és arra sem gondoltunk, hány kedvtelésünkről mondtunk le őmiatta. Mi mindent megváltoztattunk az életünkben, ami lehet, hogy csak károsan hatott.

De miért kellett szinte feladnunk egyéniségünket, lemondanunk olyasmiről, ami korábban hozzátartozott az életünkhöz? Azért, hogy a megvalósíthatatlan tökéletesség, az áhított szerelmi harmónia nevében gúzsba kössük magunkat? Biztosan nem ez volt a cél! Nem árt tehát tudnunk: a szerelem nem mérhető sem közös tulajdonságokban vagy ízlésben, sem az együtt töltött órák számában. Ha meg akarjuk előzni a bajt, a szakítást, tanuljuk meg szeretni a perceket a másik nélkül is, ne korlátozzuk szabadságát, és ismerjük el a köztünk lévő különbözőségeket. Csak hasznunkra válhat...
Forrás: Galenus / Patika Magazin



Köszönet a nőknek.

Köszönet neked, aki megszültél. És neked, aki a feleségem voltál. És neked, te harmadik, tizedik, ezredik, aki adtál egy mosolyt, gyöngédséget, egy meleg pillantást, az utcán, elmenőben, vigasztaltál, mikor magányos voltam, elringattál, mikor a haláltól féltem. Köszönet neked, mert szőke voltál. És neked, mert fehér voltál. És neked, mert a kezed szép volt. És neked, mert ostoba és jó voltál. És neked, mert okos és jókedvű voltál. És neked, mert türelmes és nagylelkű voltál. És neked, mert betakartad hajaddal arcomat, mikor megbuktam és rejtőzni akartam a világ elől, s neked, mert tested meleget adott testemnek, mikor fáztam az élet magányában. És neked, mert gyermeket szültél nekem. És neked, mert lefogod majd puha ujjakkal a szemem. És neked, mert kenyeret és bort adtál, mikor éhes és szomjas voltam. És neked, mert testedből a gyönyör sugárzott. És köszönet neked, mert jó voltál, mint az állatok. És neked, mert testednek olyan illata volt, mint a földnek az élet elején. Köszönet a nőknek, köszönet.

Márai Sándor



Arról, hogy önmagunk előtt nem szabad megbukni

Ha valamilyen életszabály kialakult életünkben, ahhoz mindenáron ragaszkodnunk kell; mert a felnőtt ember élete úgy áll össze szabályokból és életmódokból, mint egy épület szilárdan összerótt téglákból, s nem tanácsos megingatni ezt a szerkezetet azzal, hogy egyik vagy másik téglát elmozdítjuk helyéből. Negyven éven túl megtelik életünk rendszabályokkal, melyeket tekinthetnek mások rigolyáknak: mi tudjuk, hogy igazi értelmük a védekezés az anarchia ellen. Felkelés, lefekvés, szórakozások, munkaidő, emberekkel való kapcsolatok, mindezt idővel szigorú törvények szabályozzák.

S ha vétünk e törvények ellen, lelkiismeretünk megtelik bűntudattal. Nem igaz, hogy az életmód lehet "spontán". Te magad lehetsz néha spontán, elhatározásaid, szenvedélyeid, ötleteid lehetnek önkéntesek: de életmódod, mely mindettől független, nem lehet önkéntes és ötletszerű. Ha az embereknek nem tetszik, hogy így vagy úgy élsz, másképpen, mint ahogy ők szeretnék, elképzelik, vagy másképpen, mint ahogy egyszer, valamilyen kényszerűség vagy félreértés parancsára megfogadtad nekik: ne bánjad. Nem az embereknek élsz. De ha a magad törvényei ellen vétkezel, e hűtlenséget keservesen megbánod. Még bűneidben és hibáidban is tartsd be a rendszert, mely életed törvényeiből következik. A világ szemében akárhányszor megbukhatsz. Önmagunk előtt nem szabad gyöngének lenni; mert ez az igazi bukás.

Márai Sándor



 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.