Szenvedek. S úgy kitépnék

Minden fájdalmat, minden érzést,

Minden égbe emelő szerelmet,

Amit el úgysem érhetek.

Kitépnék minden bánatot, haragot

a szívemből...Szomorú vagyok.

Iszonyatosan szenvedek.

Testileg is már, meg lelkileg.

Mindenem fáj,

De nem jön értem a Halál.

Roncsnak akar látni, a porban kúszva,

A bánatommal együtt magamra hagyatva.

De e szenvedés mi az országéhoz

képest,kit már évek óta egy csaló kormányoz?

Lejártja önmagát, és vele együtt népét,

Ki eddig sugározta Árpád dicsőségét.

Hová kormányzod ember, hová a néped?

...De tudd meg ő nem fél tőled, neked kéne félned.

Mert feltámad a vihar, és feltámad a szél,

S ha törik, ha szakad, ő mindent elér!

Becsaptad saját Hazád,

S nem hallod a nép szavát?

Választ követel, s tetteket,

Különben végeznek veled.

Zokog a bús, őszi felhő, s vele együtt a Haza;

A régmúlt idők tetteit siratja.

Siratja '48-at,

Szabadságharcot, Forradalmat,

Siratja '56-ot,

Hol dédapám is fegyvert fogott.

Elűztük a törököt, elmentek

Az oroszok,

Hogy' lehet, hogy mi még most sem,

Mi sosem vagyunk boldogok?

Mert magyar bántja a magyart,

és magyar csapja be,

A nép bármit akar,

A válasz: „Pofa be!"

Hallgatásra intenek, mert kinyílt a szemünk,

És igazságot akar az országnak szívünk.

Valamit tenni kell, ez nem mehet tovább,

Ha így folytatjuk, megáshatjuk a Hazánknak sírját.

Ébredj hát magyar nép, ébredned kell,

Kínjaidra az Isten majd úgyis felel.

(A kérdés, hogy mivel:

Újabb szenvedéssel, vagy dicsőséggel?)

                   Az utolsó vacsora