Keserű szívvel
Keserű szívvel bizony mondom néktek,
Ti csonka-magyarok:
Az ország szíve,
Magyarország szíve
Ma már a végeken dobog.
Hangos szóval hiába fogadkoztok:
Hogy "soha!" s "mindörökké!"
Az ország szíve, Magyarország szíve
Ott ver, hol Magyarország nincsen többé.
Bennünket összekalapált a bánat -,
Ti atomokra hulltok itten szét.
Egymást farkas-fogakkal tépitek,
Nektek nem volt a nagy lecke elég.
Amerre nézek: pártok, újra pártok,
És zászlók, amiket a szenvedély
Már előre a más vérébe mártott.
Keserű szívvel bizony mondom néktek,
Ti csonka-magyarok:
Az ország szíve, Magyarország szíve
Nem bennetek dobog.
Nem halljátok, mit üzennek a Végek?
Pártatlanul, politikátlanul,
Reménytelenül is miénk - a lélek!
Hangos szóval ne fogadkozzatok:
Hogy "soha!" s "mindörökké!"
Szétporlanak az arany szólamok
Iszapos durva röggé.
Térjetek magatokba.
És próbáljatok önnön-magatokhoz
És próbáljatok hozzánk méltók lenni...
Azután jertek minket visszavenni
Reményik Sándor
ÜZENET HAZA
a csillagok járása változó,
és törvényei vannak a szeleknek,
esõnek, hónak, fellegeknek,
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kõ marad,
a kõ marad...
Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést,
ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött õrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idõ lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kõ marad,
a kõ marad...
Üzenem az erdõnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erõsebb a baltánál a fa,
s a vérzõ csonkból virradó tavaszra,
új erdõ sarjad gyõzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már,
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt.
A víz szalad, a kõ marad,
a kõ marad...
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlõvé teszik is a földdel,
nemzedékek õrváltásain
jönnek majd újra boldog építõk,
és kiássák a fundamentumot,
s az erkölcs õsi, hófehér kövére
emelnek falat, tetõt, templomot.
Jön ezer új Kõmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kõbõl új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentum Istentõl való,
és Istentõl való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kõ marad,
a kõ marad...
És üzenem a volt barátimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek,
és nem lesz bosszú, gyûlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kõ marad,
a kõ marad...
És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak,
hûségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás ûz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
Vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magas ég alatt
Mozdulnak már lassan a csillagok
s a víz szalad, a kõ marad,
a kõ marad...
Maradnak az igazak és a jók,
a tiszták és a békességesek.
Erdõk, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasztják rnár az égben fönn a rostát,
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint,
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat,
mert elfut a víz és a kõ marad,
a kõ marad...!
Wass Albert
Gulyás Klaudia: Szenved a Haza
Szenvedek. S úgy kitépnék
Minden fájdalmat, minden érzést,
Minden égbe emelő szerelmet,
Amit el úgysem érhetek.
Kitépnék minden bánatot, haragot
a szívemből...Szomorú vagyok.
Iszonyatosan szenvedek.
Testileg is már, meg lelkileg.
Mindenem fáj,
De nem jön értem a Halál.
Roncsnak akar látni, a porban kúszva,
A bánatommal együtt magamra hagyatva.
De e szenvedés mi az országéhoz
képest,kit már évek óta egy csaló kormányoz?
Lejártja önmagát, és vele együtt népét,
Ki eddig sugározta Árpád dicsőségét.
Hová kormányzod ember, hová a néped?
...De tudd meg ő nem fél tőled, neked kéne félned.
Mert feltámad a vihar, és feltámad a szél,
S ha törik, ha szakad, ő mindent elér!
Becsaptad saját Hazád,
S nem hallod a nép szavát?
Választ követel, s tetteket,
Különben végeznek veled.
Zokog a bús, őszi felhő, s vele együtt a Haza;
A régmúlt idők tetteit siratja.
Siratja '48-at,
Szabadságharcot, Forradalmat,
Siratja '56-ot,
Hol dédapám is fegyvert fogott.
Elűztük a törököt, elmentek
Az oroszok,
Hogy' lehet, hogy mi még most sem,
Mi sosem vagyunk boldogok?
Mert magyar bántja a magyart,
és magyar csapja be,
A nép bármit akar,
A válasz: „Pofa be!"
Hallgatásra intenek, mert kinyílt a szemünk,
És igazságot akar az országnak szívünk.
Valamit tenni kell, ez nem mehet tovább,
Ha így folytatjuk, megáshatjuk a Hazánknak sírját.
Ébredj hát magyar nép, ébredned kell,
Kínjaidra az Isten majd úgyis felel.
(A kérdés, hogy mivel:
Újabb szenvedéssel, vagy dicsőséggel?)
Az utolsó vacsora
/Derkovits festménye alá/
A gechemáni sötét kertben
Négy férfi űl,mind leverten.
Júdás már megszolgálta bérét,
Elárulta a saját népét.
Jézus kezed tedd a szívedre,
Mert míg ők négyen ülnek,várnak
A judások csak jönnek egyre
Itt az ideje a nagy csodának.
Az asztalon kérges tányér
Benne szőlő,alma,banánhéj
Poshadt a boruk,a tőke támad
Elveszik utolsó ruhádat
Azok a hitvány,sötét latrok
De ti csak vártok és virrasztottok…
Lehajtott fejjel mire mentek?
Ha szaporodnak a keresztek?
Ha a szegeket rongy kovácsok,
Ha a koporsót maszek ácsok,
Ha a kötelet eszelős cédák
Ha a lepedőt léha szajhák
Kovácsolják,gyalulják,varrják,
Ha a kiflit lopják előled
Lesz e- utolsó vacsorátok?
Lesz e- a kertekben újra ének?
Vagy mindent szétlopnak a vének?
Ha nem hoz tavasszal esőt Medárd,
Az égnek támaszthatod a létrát?
Ha fagyot hoz eszelősen Orbán,
Ki akasztja a jeget a torkán?
Ha a kalász hiába sárgul,
Mert Péter így – úgy egyre árul
Lesz e utolsó vacsorátok?
A gechemáni sötét kertben
Már egy nemzet ül leverten.
Judások Saulból lett Pálok
Én Jézus elébetek állok
Kereszten végzem,ha az az ára,
Hogy készűljetek a vacsorára.
Az utolsó vacsorára!
Wass Albert
Uttalan utakon
Úttalan útakon,
bozótokon és szakadékokon,
árkokon és vízmosásokon
törtetünk láthatatlan cél felé.
Úttalan útakon,
imádkozva vagy szitkozódva,
békés szívvel vagy lázadozva,
de menni kell, mert vissza nem lehet:
fekete falat épített a Múlt
a hátunk megett.
Úttalan útakon...
De túl lélek-határon,
túl gondolaton, túl minden álmon
valami messze vár reánk,
egy fénysugár e rút világon:
talán egy “mindent felejtés”.
Talán egy “mindent újrakezdés”
a végsõ sziklaszálon.
Úttalan útakon,
végsõ szívdobbanásig,
utolsó sóhajtásig,
s ha nem ma, holnap, vagy sok-sok év után:
de egyszer eljutunk a sziklaszálig!
Mihályfi László: Most már elég volt!
Kifosztottan, tévékómában
Vegetál a magyar, élünk fogyatkozva,
Mintha minden rendben volna,
Mintha hazánk miénk volna.
Ez az ország bizony már másé,
Hazug vezetőké, spekulánsé,
Földünk kufárok könnyű konca lett,
Húsunkon híznak az istentelenek
Utolsó óra, hogy cselekedjünk,
Sorsunkat kell kezünkbe vennünk,
Kiáltsuk együtt: most már elég volt!
Szakadjon rájuk a magyar égbolt:
Hulljon fejükre nyomorgók átka,
Rászedett milliók álmatlan álma,
Didergő öregek, éhező gyermekek,
Munkanélküliek szomorúsága.
Rettegjék újra-feltámadt erőnket,
Hamis szerződések sem mentik őket,
Nem vagyunk préda, nem vagyunk birka nép,
Harsogjuk világgá: most már elég!
Vissza mindent, ami magyar kincs,
Csattanjon kezükön a bilincs,
Hasadjon újra a magyar égbolt,
Vissza mindent, most már elég volt!
Miklós Levente: Népirtás
Irtották népünk mások évszázadokon át
A sok háborúban folyton csak gyilkolták
A betegség tizedelte, sokszor pusztította
Egész vidékeket népesség nélkül hagyta
Újabbkori nagy ellenségünk a gyermekirtás
Amit már mi teszünk magunknak, nem más
Az abortusz tizedel öldökölve, divatosan arat
Önszántából gyilkol és irtja magyar a magyart
Csak az utóbbi modern jelen ötven évben
Hétmillió magyar pusztult el anyaméhben
Lehetnénk most még egyszer ugyanannyian
Ha nem irtjuk saját magunk oly buzgóan
Lehetnénk nagy nemzet, erős, életképes
Betölthetnénk életterünk a megszerzett ezerévest
Visszafoglalhatnánk azt, amit elvettek tőlünk
Saját magunk vagyunk a legnagyobb ellenségünk
Ez a mai jóléti anyagias kor, a kényelem átka
Az önző, a fényűző életmód, a genocidiuma
Nem kell fegyver, s nem kell már háború
Még járványos kor sem, a népirtás öncélú
Az ellenség ott van a szívekbe, lelkekbe
A felfogásba, mely meg van mérgezve
Oka a hitetlen élet, a túl anyagias lét
Az ontja újabban a magyar ember vérét
Fogy a magyar biztosan saját kezünk által
Irtjuk azt gyógyszerekkel, tudós orvosokkal
Nincs, ki megállítsa, mert nem is akarjuk
Magunkat veszni, pusztulni miért hagyjuk?
Csíkszereda 2007 I. 21.
Wass Albert: Magyar cirkusz
Cirkuszról álmodtam az éjszaka.
Emberek, az álom szörnyű volt!
Még le sem ment a nap egészen
s már följött véresen a hold!
Indulót kürtölt frakkosan a Halál!
Körben a világ valamennyi népe
megtöltötte a páholysorokat
s minden szem az arénát nézte.
Ott gyilkolták egymást a magyarok,
Torz jelmezekben részegen!
Szemükben láz, kezükben kés
s csorgott a vér a késeken...!
Mindenki küzdött ott mindenki ellen
és ezer bohóc röhögött!
A világ jelszavakat ordított
és fogadásokat kötött:
Én arra a vörösre fogadok!
Enyém a zöldinges legény!
Szorítsd, te Árpád-címeres!
A gatyás paraszt az enyém!
S a magyarok csak ölték egymást.
Tombolt a halál-zenekar.
S Európa cirkusz-porondján
fogyott, fogyott a magyar.
Aztán a végin egy maradt csak.
Ezer sebéből folyt a vére.
Bámult fáradtan, eszelősen
a véráztatta csatatérre.
A nézők elszámolták a fogadásokat.
Aki vesztes volt, fizetett.
Nehányan már ásítottak is.
Aztán mindenki hazament.
Pár kapzsi suhanc még összeszedte
az elesettek rongyait.
Aztán már csak a hold bámulta
borzadt szemével, vörösen
az új magyar Kaint.
Gond embernek lenni,igaz embernek meg kettőzött gond éppen.Igaz magyar embernek lenni pedig akkora teher,hogy aki sokat viseli,megerősödik.
Csaba
Merni kell!Ezen múlik minden!Ha belül félünk is néha egy kicsit,ha nem is hiszünk egészen abban,hogy sikerülni fog,akkor is merni kell!Különben végünk van…
Csaba
Wass Albert
Aki korpa közé keveredik,megeszik a disznók.A világégés vihara felkavarta az emberiség szemetjét és ez a szemét uralkodik ma itt nálunk.De a legzavarosabb víz is megtisztúl egyszer és a szemét rendre visszakerűl majd oda,ahova való.És akkor majd el lehet kezdeni az építést.De addig nem.Szeméttel nem lehet építeni.És aki jószándékkal bár,de odaadja magát és belekeveredik a szemét közé,az nem hogy segítene valamit,de ellenkezőleg:ront.Mert az ocsú vetőmaggá úgysem változik át soha,s a közéje keveredő jó mag csak késlelteti a szemét elrothadását.
Wass Albert
Hozzászólások
Hozzászólások megtekintése
<!-- Place this tag in your head or just before your close body tag. -->
<script type="text/javascript" src="https://apis.google.com/js/plusone.js"></script>
<!-- Place this tag where you want the widget to render. -->
<div class="g-post" data-href="https://plus.google.com/106552485389207466494/posts/NjNqrkecikC"></div>
Miskolc
(Kovács Éva, 2015.01.07 13:22)